Nem is kávéház az, amelyiknek nincsenek törzsvendégei. Visszajárók persze mindig akadnak, de úgy jelen lenni ezen a helyen, hogy a környezet inspiráló hatása és a beazonosíthatatlan módon érkező ihlet egyszerre realizálódjon, csak a költők tudnak. Sokan találgatták, vajon hol lesz Kürti László törzshelye, melyik sarok lesz az állandó otthona. Voltak akik az emeleti galériára fogadtak, mások a földszinti kényelmes kék kanapéra esküdtek. Városunk egyik igazi büszkesége, a nagytehetségű költő, a szomszédos Esze Tamás Gimnázium tanára aztán egy olyan helyet választott magának, ahonnan mindent, a kinti, benti forgalmat is jól látja, mégis félreeső, intim zúg, ahol csak a barátok, szellemi társak találhatnak rá. Igen, ott a nagy tálaló melletti kettes asztalnál kopogtatja laptopjának billentyűit, innen indul néha távolabbi asztaloknál ülő ismerősökhöz egy kis kikapcsolódó beszélgetésre.
Az épület különleges szakralitást áraszt, s ez Makovecz Imre és Zsigmond László keze nyomán nem is meglepő. A belső terek impozáns harmóniája elsősorban két hölgy, Zsigmond Ágnes és Filep Anita ízlését dicséri, de azt, hogy a hely szelleme, a genius loci is tapinthatóvá vált, már a költő érdeme. Ő azon kevesek közé tartozhat, aki nem csak különleges alkalmakkor, hanem a szürke hétköznapokon is herendi porcelánból ihatja kávéját, teáját.
Na de hát hallhatatlanná tette a kávéházat itt született verseivel, s néhány kézirata már ott is van asztalának üveglapja alatt!
a partmenti cetekről
kifeküdtem a napra, vártam, hogy majd a hullámokkal
jön a színem. vártam, hogy a szél, hogy néhány kóbor tekintet
mégiscsak kisüti belőlem a bajokat, újrafogalmaz. épp olvastam
a cetekről valami furcsa könyvet, tudtam, hogy ebbe az öbölbe,
ha várnám is, akkor se jönne. van hűvösebb mélység, fullasztó
délutánokra. van nagyobb öröm, ha bálna az ember, mint idevetődni
a partra magányos nyaralónak. megtisztulni jöttem a nap alá,
megérteni, hogyan méregtelenítsem a lelkemet, felülvizsgálni
rejtett és útközben szétdobált kincseket, terheket. lomtalanítani
szívet, törött cserepek között mezítláb botolva, csorbát se kímélve,
esni bele a sóslevegőjű lidóba. mászni ki az otthoni bajokból,
feküdni mozdulatlan, vagy fecskét igazítva, hogy mégse világítson
a seggem, ha hazamentem, ha valaki rálátna, ha volna érdek,
szem, ha volna bennem bármi vágy, ha volna, akinek eddig,
most meg, már…, szóval kellettem. aztán a böjtökre gondoltam,
húsmentes napokra, elfojtott mondatokra, öledre, szádra,
meg hogy mennyi lelki nyavalyának a vedre ez a szertemálló
alkalmi gönc, a testem. mennyi eskü alól felmentő sejttömeg
gondoskodik, hogy végül is majd a halállal felmentsen.
addig reménytelen fogadkozás, elmúlt évek, félrecsúszott
szeretni akarás kudarcaival lapozom a könyvet. fut át fájdalmas
oldalakon a tekintet, de tükörként villan minden oldal,
ahogy egy hal oldalán a pikkely, a magány, a végleg
pléden felejtett, fényvédő nélküli vagyonon. pedig ez csak
egy könyv a partmenti cetekről, akik valamikor szárazföldön
éltek, de miként döntötték el, hogy itt hagynak kudarcot és
reményt egy mozdulattal… és végleg.
kávéház kedden
mondanám, hogy üljetek ide az asztalomhoz,
de az túl sokba kerülne nekem. nem a kávétok,
sütitek, inkább a mozdulatok, a félig üresen hagyott
terem. látni ma, mit élsz, miféle hittel és hogyan,
kanállal a cukrot, felkavarod újra, a nyugodni
igyekvő bolondot bennem. a sütit is jobb, hogyha
mögöttem, hatalmas ablakok felé fordulok inkább,
az utcai nyüzsgést: úgy teszek, mintha kint, az élet,
mintha ott lenne, igen. ami bent: feszít, szédít, padlóra vág…
kint meg csak muskátlisvirág a beton lámpaoszlopon.
ki mondaná meg, hogy a látszat a fájdalommal rokon?
ki mondja meg, hogy elbukott minden, hogy rossz
voltam hozzád, és te is gonosz legvégül. na tessék,
a sokat mosott, kifoszlott ingem már megint leittam.
lehetne vicc is: mi együtt, én neked, szerelmes verseket írtam…
most még rám haragszol, minden pecsét, szempár,
tűnjön el a régvolt tulajdonodról!— semmi sem múlik el
nyomtalan. ásványvízzel a kapucsínófoltot, szalvétával
az átázott lelkemet itatom… pedig megvan minden:
vers, család, verseken kamat—, mitől is kéne, hogy boldogtalan
legyen ez a délután? mitől is kéne, csak azért mert fáj?
jobb lenne, hogyha a szél elhessegetné a rügyező fákról
a télből itt maradt varjakat!
képes kávéház
kék, ezüst virágmintákkal. kicsit vadnak tűnt
még bútorozatlanul a hely. most meg kávézni
járunk ide, ha nem is gyónni, de folyton akad
kérdés, és végül, mindenért felelni kell.
csak ezt a kéket nem értem, a tapétát,
az ezüstös virágmintákkal. épp nőnap van,
hülye egy didergő március,
persze, nőtlen magányban ülök itt a sarki
zugban, köröttem barokkos bútorzat. néhány
pincérnő igyekszik tetszeni- legalább ennyi.
lábbal követem a kávéházi jazzt, mint aki végül is
jól van. egyre hülyébbnek nézek ki, ahogy jön meg
az eszem. egyre, ahogy nem védekezem,
nem győzködök senkit, magamat nem mentegetem.
rendelni kéne valami töményet, bár mégcsak
délután kétóra. erre járnak a teli ablakok előtt
haza a helyi gimisek— tanítványok, ja, a sajátjaim.
jó lenne túl lenni ezen a napon, a main.
lerészegedésig elfelejtve a nőket. a kékes tapétát,
a virágokat, rúzsfontot, a hízelgőket.
az összeset ünnepeikkel, hiedelmeikkel,
a bizalmatlankodást végleg letörölni róluk,
mint nap alatt túl sokszor igazított sminket.
kellene a hitel, melegség, ünnep lenne bizony
a kék, az ezüst, talán a kettős látásom is
a bizalommal szűnne.
kékes fény körül
végül is ketten maradtunk a csenddel, előbb még féltem tőle,
most, hogy mennem kell az emberek közé, inkább maradnék.
olyan a gyászom, akár a paplan, puha, nehéz, de végül jobb így,
hogy egyedül maradtam. fáj, persze, nincs már kit szeretni,
sírni, siratni, nincs hová magamat örökbe adni. hosszabb az élet
egy kicsivel, mint ahogy kéne, bűn után a büntetést épp megúszni.
nem illik élni nagyon, bármennyire is hiszi az ember, hogy az élmény
az igazi vagyon! szűkölni, spórolni, akár egy új mobiltelefonra.
világló kicsi életpótlék, éjszaka ébren, simogatni, üzengetni. mindegy,
hogy nyomorultként kinek vagy a gondja, csak az élmény maradjon
féken. hű legyél akkor is, ha új kezdet van, szorgalmas bogár
a kékes fény körül, bóbiskolt álmaiddal végképp egyensúlyban.
pajta
elsőként a rettegés, ami elhagyott, csak később a szorongás,
a szégyen. rétegről rétegre a zavar, a megalázottság
tartott ébren. nem aludtam éveken át, nem volt hozzá álmom,
hiába magyaráztam suttogva, hogy bennem gyámoltalan
a szeretet, mit ért volna, hogy meghalld, veled kiabálnom?
aztán kutatni kezdtem, mi gyűlölt meg engem magamban,
mikor lettem léha, könnyű és hazug. úgy hiszem, büntetésnek
engedtelek rá, mint áradó folyót, az életemre. borzadj el,
irtózz és omlassz darabokra, csak ami fáj, annak van bokra,
csak ami szétesett, az ragyog fel, robban bele a hétköznapokba.
nem a rettegés, mégsem, az felbukkan naponta a semmiből.
aki elhagyott, lesben áll, elég egy kósza mondat, visszajönne,
szipolyozni, zabálni föl, szanaszét szeretve. úgy tudom
megbűnhődtem mindenért, amit ide szántam, nem várok
többre. nem a büntetés, mégsem, a tulajdonjog, ami hajtja.
birtok vagyok, úgy tudni, mint valami nyitva maradt
tanyasi pajta. kifosztható, senki földje, áll még, mutatni magát
mozdulatlan, ki arra jár az irtózva szánja. dicsekedj csak,
büszkék legyenek rád otthon, legyen ki rajtam magát, a bosszún,
halálra röhögje: nemesített fát, bokrot, vissza kell adni végül a gaznak,
figyelni, ahogy az enyészet, rajong, sürög, hogy igaza
lesz a gyomnak: nem vagy te különb! ki vagy fosztva barátom,
fogadd a bomlást, méltósággal, színtiszta vagyonnak.
hétfői idill
csak ne lenne kéznél, csak ne lenne pokol
a farzsebemben, ülhetnénk a padlásszobában,
szorongás nélkül, nagy csendben.
de függünk, mint csillár, rézláncon sátán kutyái,
ugatunk, marjuk egymást, máshogy nem merünk…
te vádaskodsz, én érzéketlen vagyok—
és nem érdekel, hogy épp ki csörget…
pedig született egy sokat kérdező gyerekünk,
de rajtunk semmi sem segített. földön hagyom
a farmert, fotelben a levetett inget, mindenemmel
jelen akarok lenni nálad, adj nekem időt,
szívet, felejtsd már el a dolgozószobádat!
leadtam ma is az órákat, elterelgettem magamban,
ami gyötör: öröklött bánat. minden februárban
kitör rajtam—, karámból a nyáj, ez a szorongató nyavaja,
mindenkinek megvan persze, a magához való
baja. hagylak, rendben…
maradt a hűtőben még tegnapról kaja?
Vérbükk
1.
hideg vagy ma reggel, Vérbükk,
lelassult szívvel és áramokkal.
el tudod- e nézni nekem azt,
hogy ember, hogy nem érted
vagyok, hogy a perceink is
zavart gondolatokkal. hogy épp
se árnyam, se koronám, de ígérted,
mutatsz utat tisztábban az égre.
a gondokat az értelem neveli, Vérbükk,
aki voltam, vadhajtás önmagam.
nem vagyok törzs, míg nyom, ragyog
a fölény, önkényes ágbog, győzelemroham.
véreres folt, tátogó remény, lomboddá,
szellemmé, hogy kéne válni? nem innom,
nem ennem, és többé senkivel, semmiről
sem dumálni. a személyes érdek
túl közel hozzám, hogy magamra lássak.
Vérbükk, terád ki tekint, hogy magadat
megérthesd? hogy leszünk mi,
hogy leszünk egy, ha úgy tudod
legjobban, amikor magad sem érted?
ilyen hitetlenül karollak, Vérbükk,
de a személyest feladom, ha kéred,
ne áldozz értem, ne butulj, minden
okosság, haszon, törzshöz tapadó kéreg.
2.
ahogy karoltalak, egy hangya mászott
a feltűrt ingujjamba. kívülről, persze,
semmi sem látszott, de mérges voltam
magamra: döntenem kellett, Vérbükk,
hogy mi lehet igazán fontos, törődésed
vagy a viszkető felkar, rád bíznám
magam—, de pont most? pont most, ahogy
itt van egy kényszer, mikor már a köldököm
felé tart, ha nem is a vágy, de tenni kell
valamit érte, és mert az önkéntelen szétszórtság
vezérel, feladtam figyelmünket a hangyáért
cserébe. elbuktam, hatalmas, hiába próbáltam
csak terád figyelni, ott vesztünk el,
ahol az éretlenség csíp, mar, viszket.
és hiába kértem, vagy mondtam még pár szót,
te, mikor voltát, vagy—, bárcsak rád figyeltem volna…
gyerekre bízni az égi csodákat, neki csak
a csillogás, cukor, fagyi, torta…
3.
nem zsibbadsz, Vérbükk?— neked támaszkodom,
ahogyan sokan teherként viselnek mart sebet.
meg tudod tartani sejtjeid között az aszályos,
száraz éveket? én is csak egy vagyok, mi más
is lehetnék, új évszakkal gyűrű, körkaréj,
hiába ölellek, valakid lennék, csak lehulló
termés, mi szétesett. volt olyan század, hogy
egynek a szívét magadra vetted?— rajonganak
téged túl sokan. de volt olyan, Vérbükk,
fa vagy, ne lódíts, mondd meg, odaadtad
magadat egyszer is boldogan?
dobtál már lombot, ágat és reményt, veszítettél
már lágy szívet? engedtél könnyen el halálos indát,
vagy volt olyan inkább, mi elengedett?
kérges vagy, Vérbükk, tudom, hogy mélyen
volt olyan búcsú, mi kivásott.
ilyesmik jutnak az eszembe, Vérbükk:
mikor sírnak a fák, s volt- e, aki már látott?
4.
látom a vágást a törzseden, Vérbükk, szép a heg,
észre sem venni. tudom, hogy oltványként nehezebb
egy parkban erősnek, bátornak lenni. a törzsed
bár másé volt, ahogy gyökered, azóta táplál,
–hát ez van. százötven éve szégyelled, Vérbükk,
bármit is küzdöttél, láttál. bármennyi győzelem
feszít, és lám csak, bármennyi alkukényszer,
mégis a parkban te vagy a király, díszed, mint korona-
ékszer. de azért itt van, itt ez a vágás, s a magoncok
fecsegő szája. tudom, hogy ki vagy, tiszteletlenül,
mégiscsak utánad jártam. itt van az ideje,
hogy elmondjam, Vérbükk: ereje teremt a szónak.
főkertészed szerint te vagy itt egyetlen, nemtelen,
vérbeli klónnak. ne pirulj, Vérbükk, ezért ugyan
nem kell, kettőnkért mondom, hogy megélhesd.
vöröslő koronád alatt csak állok, mások
míg jönnek-mennek uzsonnájukkal, tovább-
lépnek. az utat bejárják, akár a magoncok,
de rájuk se légy nagyon mérges.
5.
utolsó napom ez veled itt, Vérbükk,
elhagylak, ahogy a többiek. hűtlennek,
csalóknak, esküdözőknek kevés idejük
van, megértheted. elengeded hát, ahogyan
ősszel az ájulásig sárgult lombodat,
viharok idején ágat és fészket. engedsz
a harkálynak odvakat. lelkendezőknek
a sugdolózást, hogy: sosem hagylak el—, sóhaj,
és engeded, s így tovább, Vérbükk…, bicskával
törzsedbe vésik a nevét annak, ki tiéd nem lehet.
aki az oltár, aki a kegyhely, akié ez az egy pillanat,
hogy: szeretlek, –persze, érzed is most már…
életen át a heg megmarad. viseled, ahogy
az elmúlás gondját, remények égető nyarait.
bármit is ígértem, jól tudod, nincs más, búcsúzni,
mint ki sosem hagy itt. itt maradsz a kertben
súlyponti fának, csodálni járnak lombod alá,
te pedig ismered: rajongás, bánat… -hallgatsz,
s csak ágad, mi megremeg.
6.
Vérbükk, a helyedről lótuszokra látni,
nőszirmokra és tányérlevelekre.
nélküled is megél már a park, na látod,
lombod között búg a vadgerle,
és visszhangzik a tó a békák zajától.
a korai lármát, parkot veled lakom,
nekem itt az izgága magány, neked
mókus cikázik kérges oldaladon.
hajnali kórus a lótuszokon gubbaszt,
bölcsül a táj, ahogy érik a málna.
nem vagy öreg, de mégis úgy van,
hogy már megint előtted ébredek.
csókot adnék, ha volna, a szádra,
locsolják a kertet, aszály dúl, hiába
suttogva szólok, hogy: ég veled!
7.
ugyan már, Vérbükk, hogy mehetnék
innen? minden úgy lesz, ahogy akarod,
évekkel ezelőtt ide gyökereztem,
ha felbosszantanál, akkor is maradok.
kertészed, madarad, bármi munka volna,
tudhatod magadtól, mélyen beléd estem.
kapirgálok fütyörészve, leveleket gyűjtök,
lombod alá teszem, majd beviszem a széket.
vigyázlak magamnak, kérhetsz tőlem bármit,
mármint bármi olyat…érted. na. mintha csak
napi torna volna, sporttal leplezem a tébolyomat.
