Azoknak nincs mit mondanom, akik két lábbal állnak a földön, s szinte már bele is ragadtak a sárba. Azokhoz szólok, akik szeretnének legalább egy picikét néha elrugaszkodni és érzik, hogy a lélek, a szellem más magasságokat igényel, mint az anyagi világ s tudják, hogy emennek gyarapodásához is előfeltétel a teremtő gondolat.  

Mindnyájan büszkén tartjuk számon a legnagyobb magyar, Széchenyi gróf országépítő munkásságát, de ritkán jut eszünkbe, hogy ezen az úton az első lépése szellemi igényű volt. A magyar nyelv ápolása, a hagyományok megőrzése céljából kezdeményezte az Akadémia megalapítását, de a második lépéséről azonban alig tudunk valamit, holott azzal még mindig nem az akkori világ technikai csodáira koncentrált. Hatalmas energiát fektetett abba, hogy létrehozza a Nemzeti Kaszinót. Bizony, a mai fogalmaink szerint ez egy elit kávéház volt. A jobb érzésű nemesség, az akkor élő magyar szívű előkelőségek gyűjtőhelyét alapította meg abból a célból, hogy kezdjenek közösen arról gondolkozni, miképpen lehetne e hazából európai mércével mérve is korszerű polgári államot létrehozni. Tudta, hogy a kényelmes, nyugodt körülmények, a kellemes, esztétikus enteriőr, a jó társaság, a könnyedség így együtt megemelik az embert. Ahogy mondani szokták, a fehér asztal mellett másképpen jár az ember agya, és másképpen szerveződnek a kapcsolatok. Itt leomlanak a bürokratikus falak, és becsületbeli alkuk köttetnek. 

No, de jöjjünk közelebb a történelemben. A XX. század elején, a klasszikus kávéházak idején komplett társadalmi csoportok életformája lett a mindig gyönyörű, elegáns helyek látogatása. A kispolgárok saját személyes kapcsolataikat építgették, üzleti ügyeiket intézték, az értelmiség tagjai egy kis világmegváltó beszélgetésre tértek be, de a művészvilág is itt találkozott egymással. Sokaknak állandó helyük, törzsasztalaik voltak s a személyzettel, a rendszeres látogatókkal együtt már szinte közösséget alkottak. Sok-sok városépítő, szépítő kezdeményezés indult ki a kávéházakból, rengeteg zenés, irodalmi, képzőművészeti alkotás ihletődött ezekben a terekben.

Amikor úgy huszonöt éve megálmodtam egy mátészalkai kávéházat, már túl voltunk a rendszerváltás évein. Úgy láttam, hogy a polgárság formálódóban van, bár ez akkor még csak az értelmiségi mozgolódásokat jelentette. Barátaimmal megalapítottuk a Művészetbarát Egyesületet és sok-sok lokálpatrióta kezdeményezés élére álltunk. Sajnos azonban csak virtuális közösséggé válhattunk, mert nem volt egy saját helyünk. Persze szívesen fogadtak bennünket a kulturális közintézményekben, de oda nem lehetett csak úgy betérni. Oda rendezvények kapcsán mehettünk, s az egy egészen más dolog. 

A 2001-ben induló Mécsvilág című lap vezető írásában már jeleztem, hogy kellene egy hely, egy amolyan századelős kávéház, ahol a polgári létforma realizálódhat. A világhírű építésszel, a kiemelkedő szellemi nagysággal, Makovecz Imrével kialakult amolyan apa-fiú kapcsolat, és az én szívós – mit ne mondjak, erőszakos – kérlelésem eredményeképpen aztán 2002-ben karácsonyi ajándékként megkaptam a Képes Kávéház tervét. 

Bár fogalmam sem volt arról, hogy mikor és miből épülhet majd meg, de mégis rögtön fel kellett tenni még egy alapkérdést. Hová épüljön? Hol legyen a helye? Már akkor pontosan tudtam, hogy ez a hely nem lehet máshol, csak a város szívében. Kötöttem az ebet a karóhoz: sehová máshová, csakis ott épülhet, hiszen azok, akik ezt a polgári létformát gyakorolhatják, szinte mind itt vannak egy karnyújtásnyira. Itt van a városháza, a járási hivatal, ahol a közigazgatásban dolgozók, aztán a művészeti iskola, ahol a művész-tanárok tevékenykednek, a gimnázium a jövő értelmiségével és a város szellemi életének meghatározó alakjaival, a középiskolai tanárokkal. Meg aztán itt van a művelődési központ állandó kulturális közege. Mátészalkán országos jelentőséggel bíró művészek, alkotók, tudományos tevékenységet folytatók is szép számmal élnek. Reményeim szerint ők is otthonra találnak itt. 

És eljött az idő, amikor a magyar kormány úgy látta, hogy a Képes Kávéház terve Makovecz Imre életművének olyan része, ami érdemes arra, hogy megvalósuljon. Ha Mátészalka városa vállalja a megfelelő színvonalú működtetést, megkaphatja azt az összeget, amiből felépülhet. Vállalta, megkapta. A kávéház felépült, mégpedig Makovecz Imre egyik legkedvesebb munkatársának, tanítványának, Zsigmond Lászlónak kiviteli tevei alapján. Zsigmond Ágnes belsőépítésszel, Filep Anita iparművésszel és Buzogány Béla színművész-rendezővel pedig együtt formáltuk a belső tereit. Lett egy „ékszerdoboz”, egy szellemi centrum a város kellős közepében, aminek a felépítése, és végső soron a működtetése sem kerül Mátészalkának egy forintjába sem. (A Művészetbarát Egyesület és támogatóinak ereje azért még mintegy 9 millió forint értékű munkával, szolgáltatással, tárgyi eszközzel egészítette ki a meglévő forrásokat.)

Azt gondolom, hogy a kávéház forgalmának lassan kialakulhat egy sajátos ritmusa. Legkorábban talán a nyugdíjasok térnek be egy kávéra, süteményre, beszélgetésre. Ők, akik évtizedeken át oly sokat dolgoztak, de a „nyüzsgést” már nem nagyon szeretik. Délután esetleg a gimnazisták toppannak be valami finom falatot bekapni, vagy egy tea mellett kibeszélni az iskolai élményeket. 

A művész-tanárok munka előtt, a hivatalnokok a munkaidő végeztével térhetnek be egy kis trécselére. A Rotary és az Inner Wheel Klubok tagjai is otthonra találhatnak, és a művészek is inkább este látogatnak majd el már mint törzshelyükre a kávéházba. A gazdasági, vállalkozói világ tagjai is megízlelik az itteni finomságok mellett talán azt is, hogy egy üzleti tárgyalás mennyivel másabb keretben zajlik egy ilyen helyen, ahol még különterem is rendelkezésükre áll. 

A városba érkező országos vezetőket is itt lesz majd érdemes elöljáróinknak vendégül látniuk. Úgy néz ki – legyen így –, hogy nem kell majd szégyenkeznünk a Képes Kávéház és a körülötte kialakuló szellemi, kulturális közeg miatt.

Pénzes Ottó